“…egyszeriben lecsukódott a szempillája, és nem törődött már mással, csak azzal, ahogy a muzsikás levegő ki-be jár a száján. “
Régóta nincs időm olvasni, főleg nem nagy lélegzetvételű dolgokat. A kisgyerekes anyuka lét ezt nem nagyon engedi meg. De karácsony óta állt a polcomon az ajándékba kapott Szabó T. Anna Kyoko Senki madara című kisregénye. Misztikus borítója majd minden nap megszólított. Két napja hirtelen felindulásból lekaptam a polcról és beraktam a táskámba, hogy amíg ügyet intézek és várni kell, legalább addig olvassak.
A szellememnek ez lett csak az igazi manna, behúzott, feltöltött és új utakat indított el. Az érzelmileg felkavaró kisregény csodálatos remekmű telis tele olyan mondatokkal, amelyek a szívünkben lapulnak, de vagy nem merjük kimondani, mert túl nehezek vagy megfoghatatlan érzelmekről szólnak és nehéz lenne így kiadni magunkból.
Már az elején belebotlottam egy ilyenbe (a fenti idézet) és azóta is ezen kattogok. Nem kapcsolódik szorosan a törénethez, de az érzelmek megéléshez igen. A történetben szereplő juhászfiú ugyanis egy furulyával gyógyult és gyógyított: saját sérüléseit és az állatok, növények, a világ bajait.
A fenti mondat pedig visszhangzik bennem, hiszen összecseng azzal, amit már régóta érzek magamban és másokban is, akik énekelnek: az énekhang, a dallam, a bennünk élő zene arra hivatott, hogy kitisztítson belülről minden régi, elavult szemetet, hogy átfújja a sötét sarkokat és kitárja nagyra az ablakokat utat engedve a friss levegőnek. Az éneklés különösen ilyen, hiszen a levegő áramlására épül. Ha nem tud a levegő szabadon átszaladni a tüdőnkön, akkor a hang sem lesz biztos. Ha a levegő nem magabiztos, mi sem bízunk magunkban, hirtelen kérdések jelennek meg és a kérdések után rögtön felüti fejét a szorongás.
Egy út van csak , kifelé a szorongásból: ezért kell énekelni és keresni a hangadás minden formáját. Az énekhang több mint a beszéd, mert nem lehet úgy kontrollálni a tartalmát, mint a beszédnek. Nem kellenek hozzá feltétlen szavak ezért mély rétegeiben fedi föl a lelkünket és mozgatja meg a másik lelkét.
Nagyon régóta álmodok közös éneklésekről a JaMese koncerteken. De nehéz, mert az emberek belül, mélyen érzik, hogy a zene fölkavarja azt, amit a legnehezebben tárnak a világ elé és nem merik megmutatni, nem mernek velem énekelni. Ez nem képesség és tudás kérdése, hanem önismeret és sérüléseink gyógyítása. Ha sikerül leásni mélyre akkor a levegő akadály nélkül áramlik és a hang ott szólal meg a tesünkben ahová teremtve van.
Kezdjetek el énekelni és keressétek mit rejtetek el a világ elől, mert ott a lényeg és az a fontos.
A festményt nővérem Molnár Eszter Ágnes készítette, amin darvak láthatók! Ha elolvassátok a kisregényt, akkor értitek majd, hogy kapcsolódik a festmény a könyvhöz!
